4. rész - Gyengélkedő

A folyosó szinte kihalt, a sok diák gyengélkedése miatt. Mivel nagyon kevesek képesek arra, amire Barney, nem úszták meg sérülések nélkül. Barney képessége a láthatatlanság volt, ezért, ha éppen láthatatlan semmi sem okozhat neki fájdalmat. Ha egy lándzsával szúrják keresztül se, ha pedig lezuhan 3 emelet magasról és az alagsorban köt ki, egy haja szála sem görbül, ellentétben másokkal. Nem volt szerencsés sem Bella, sem Mike, így Lottie és Will hozzájuk indult. Charlotte balerina cipője hangosan kopogott a márványlépcsőn, Will pedig hangtalanul sétált mellette. Semelyikük sem szólt egy szót sem, különböző okokból. A fiú elmélyedt a gondolataiban, Charlotte pedig nem akarta megzavarni, na meg nagyon beszédtémájuk sem volt. A lány eszébe végül bevillant, hogy feldobhatná ezt az amúgy is furcsa napot egy kis játékkal, s meglökte mellette sétáló barátját, aki felpillantott rá. Ekkor Charlotte eltűnt, s közvetlenül a lépcső alján állt. Will elmosolyodott, majd megiramodott Lottie felé, aki megint kámforrá vált. Most a fiú mögött tűnt fel, de az kihasználta a helyzetet, s megragadta a lány karját. De ez sem állította meg Lottie-t, s pár másodperc múlva Will hátán lógott. A sok edzésnek hála, gyors iramban körülkulcsolta a lábait a fiú csípőjénél, a karjait pedig a nyaka köré fonta, s erősen tartotta magát. Will persze megpróbálta lerázni, de az óriási erejével csak fájdalmat tudott volna okozni Charlotte-nak, amit viszont nem akart, így a gyengélkedőig cipelte Lottiet. A lány nem volt nehéz, de azt sem lehetett mondani, hogy pihe könnyű. A sok torna miatt izmos volt a karja, a lába, s a hasa is. Will megborzongott ahogy akaratlanul Charlotte testére gondolt, miközben az illető a hátán lógott. Hosszú barna haja csiklandozta az arcát, de nem nyúlhatott oda, különben Lottie leesett volna. A fiú néha ügetett, néha sétált, majd egyszer csak futni kezdett, a lány pedig végig kacagott. Jó volt hallani ahogy Charlotte nevet. Csilingelő hangja betöltötte a hosszú termet, közben tincsei ide-oda ugráltak, s minden ember vagy midni akaratlanul elmosolyodott a hallatán. Ha ő nevetett, akkor más is nevetett, s ez így csodálatos volt. Ahogy a két fiatal kacagva sétáltak a folyosón sugárzott róluk, hogy nagyon erős köztük a kapcsolat. Egy hajszál választotta el a barátságukat a szerelmüktől, de semelyiküket sem érdekelte ez abban a pillanatban. Mikor megérkeztek a nagy faajtóhoz Will ledobta a hátáról a lányt, aki a falnak préselődött, a fiú pedig Lottie-nak. Charlotte gyors levegővétele, s Will szívverése hallatszott a csendes helyen. Will közelebb hajolt, de nem Charlotte ajkaihoz, hanem füléhez, s játékosan suttogott bele:

 - Máskor kicsit óvatosabban! Nem minden lovag olyan lovagias, mint én.

Ezek után kinyitotta a faajtót, s Lottie-val a sarkában belépett a terembe. Letisztult volt, fehér falakkal s sorban sorakoztak a betegágyak, melyekbe jó pár midni pihent. Miközben végiggyalogoltak a kis keskeny helyen nézték, hogy megtalálják e barátaikat. Középtájt feküdt Mike, s mellette Bella. Az utóbbi csendesen aludt, az előbbi viszont tágranyílt szemmel nézelődött. Kócos, vörös haja a homlokához tapadt és verejtékcseppek kúsztak le az arcán. Egyértelműen fájdalmai voltak, hisz egy négy emeletes zuhanás nem éppen jár túl jó dolgokkal, és egy midni is sebezhető. A fiú arca vörös volt, szája egy vonallá préselődött, pirosas szeméből könnyek szivárogtak, szívszorító látvány volt. Charlotte a sok sérült láttán – akármennyire is kellett volna megszoknia – megszédült, így megragadta Will karját és erősen szorította. Mindketten tudták, hogy Mike nem nagyon volt magánál a sok midni gyógyszer miatt, így hiába szóltak volna hozzá, egyszerűen nem vette volna észre őket. A két fiatal összepillantott, majd Lottie elkapta a tekintetét, ahogy az ápló megérkezett. Fekete ruhájában halkan mozgott, mint egy szellem, arca semmi érzelmet nem tükrözött. Charlotte halkan beszélt hozzá:

 - Milyen gyorsan fognak felépülni?

 - Most még erős fájdalmaik vannak, de a gyógyszer már elkezdett hatni,viszont emiatt hallucinálnak – tekintett Mikera – és sokan elalszanak tőle. Úgy 1-2 nap és semmi bajuk nem lesz.

 - Súlyosak a sérülések?

 - Négy emeletet zuhantak és nem éppen szerencsésen érkeztek. Bár ezt a többiekről sem lehet ezt elmondani – Charlotte végignézett a kórtermen, mindenhol sérült midni feküdt – A legtöbbjüknek a lába vagy karja tört el. A barátaitok is ennyivel úszták meg.

Lottie megkönnyebbülten sóhajtott fel, és mintha Will is ellazult volna. A nővér elküldte őket, hogy menjenek órára, ne zavarják a betegek gyógyulását. Na meg nem is volt túl szép látvány, ahogy konkrétan ledugták a midnik torkán a gyógyszert. Charlotte kiindult, árnyékában Will-el, és becsukta mögöttük az ajtót. A fiú gyönyörű kék szemei az ő tekintetét kereste, mire a lány odament hozzá és megölelte. Szorosan bújt a védelmező karok közé, amik mindig is nagy biztonságot adtak, s most is jobb érzéssel töltötték el. Lottie agyában ezer meg ezer gondolat cikázott, és az imént látott képek pörögtek le előtte. Sosem bírta a véres dolgokat, főleg amikor barátait kellett így látnia. Végül egy hang hozta vissza a valóságba, méghozzá Katherine hangja.

 - Lám, lám. Megint lógunk, Miss Moonlight? - a nő most már egyszerűen irritálta Charlotteot. - Mr. Hyderegon, maga meg ne tegyen úgy, mintha angyal lenne.

 - Már indultunk tanárnő. - Katherine szeme összeszűkült, és kikerülve a fiatalokat belépett a terembe.

Sziasztok! Kicsit dühösen jöttem fel, mert sokan látogatjátok a blogot, valaki el is olvassa a részt, olyan nehéz odaírni pár kedves vagy kritikás mondatot a végére? Esetleg a chatbe? Nem kérek sokat, ugye? Bárki, még egyszer mondom, B-Á-R-K-I írhat mindenhova, ne gyertek azzal, hogy nem tudtok vagy nincs időtök: ha a részt eltudjátok olvasni, két percet szánni egy komira nem nagy dolog. Nem azért vagyok kiakadva, mert így nem 'menő' dolog ez a blogolás. Első sorban magamnak, utána pedig az olvasóknak írok. Nekem sokat jelent ha írtok, akár kedveset akár nem, így legalább tudom, hogy mit gondoltok! Kérlek szépen, ha tetszett a rész, írjatok egy mondatot! köszönöm: M.